A bíráskodás legmeghatározóbb alappillére egy csodálatos piramis, mely a ló kiképzése során tereli a lovast bizonyos nélkülözhetetlen elemeken át a csikóegyensúlytól a teljes összeszedettségben piaffozó lóig. Ez a hat követelmény, melyek egyike nélkül sem valósulhat meg a fiatal ló kiképzése a nagydíjig, egyfajta mankó lovasnak, edzőnek, bírónak egyaránt, de jelentheti azt a bizonyos kályhát is, amelyhez időről időre visszatérhet az ember, ha úgy érzi, elakadt az idomítólovaglás, vagy annak bírálata során. 

A piramis alja, azaz minden értelemben vett alapja az ütem, erre épül a díjlovaglásban minden. A jármódok tiszta ütemének megőrzése nélkül nem beszélhetünk eredményes kiképzésről, ez az oka annak, hogy a bírálat során az alaposztálytól  nagydíjig minden szinten elsődleges elvárásként jelenik meg az ütemesség. Minden lovas szakág, így a díjlovaglás hazai és nemzetközi szabályzata is azzal az elvvel kezdődik, mely szerint a sport során a ló egészsége és jóléte a legfontosabb. Amennyiben a ló bármely jármódjában ütemhiba jelenik meg,  az két dologra vezethető vissza: lovaglástechnikai hibára, vagy a ló sántaságára (és itt most a talajviszonyok egyenetlenségét nem feltételeztem). A bíró számára nagy felelősséget jelent annak megítélése, hogy egészen pontosan melyik esettel is áll szemben, ugyanis a sánta ló jóléte egyértelműen megkérdőjelezhető és lovasát kizárással kell büntetni. 

Az ütemességet tekintve nem mindegy, hogy az egyenetlenség hol jelenik meg a ló mozgásában. A feszes háttal járó ló lovasa gyakran kézzel próbál korrigálni, aminek pl. ügetésben sokszor “billegés” az eredménye, a ló elveszíti az egyébként harmonikus kétütemű mozgás egyenletességét. Gyakran előforduló, klasszikus eset egy jól elindított középügetés felénél becsúszó ütemhiba, ami általában a lovas rossz időben alkalmazott rossz mozdulatának, vagy egyszerűen csak pillanatnyi egyensúlyvesztésének eredménye. Hajlítások, főleg oldaljárások lovaglásakor is jellemző, hogy a "kézzel igazítás" az ügetés ütemességének rovására megy, ilyen helyzetekben a bíró nem sántaságra gyanakszik, hiszen ha a ló a programban egyébként tisztán üget, a lovas bűneként könyveli el az egyenetlenséget. A láb- vagy hátfájással küzdő lovak akár mindhárom jármódban mutathatják a problèmát az ütemesség elvesztésével, pl. vágtájuk négyüteművè válik, lépésük passzos vagy passz határos, de a legjellemzőbb az ügetés ütemességének szétesése a feladatok között. A sántaság tekintetében bizonytalan bíró általában azt a gyakorlatot követi, hogy megvárja a programban a "szárakat a kézből kirágatni" feladatot, ennek hiányában a sarkok és fordulók lovaglására fókuszál, hogy egyértelmű legyen számára: a ló nem a lovas keze miatt egyenetlen. 

Az ütemre épülő elengedettség és támaszkodás együtt alkotják a ló alapképzésének megvalósulását és bár a fiatal ló elindítása során ez egy folyamat, az alapszinten kiképzett ló négyszögben történő megjelenését követően bírálati szempontból már együttes elvárásként jelenik meg mindhárom elem. Ezek aztán természetesen elkísérik a lovast a nagydíjig és a kiképzés legmagasabb szintjèn újra a kezdetekhez hasonló kiemelt szerepet kapnak, a bírók ugyanis így állapíthatják meg, hogy a ló kèpzése helyes mederben zajlott-e, a kiképzési skálának megfelelően.

Az elengedettség jelentősége a lovaglás során a ló hosszú távú használhatósága, a "boldog atléta" státusz megőrzése szempontjából fontos. A jó állapotban lèvő ló kellően laza és együttműködő, a bíró a látott programban nem érez "izzadtságszagot" , azaz erőlködést sem a lovas, sem a ló részéről. Az elengedettsèg követelménye a ló kíméletes képzését tartja számon, hiszen a lónak így van esélye megerősödni, izmait és ízületeit használni és nem elhasználni - ellenben a folyton feszes állapot egy idő után fájdalmakat és akár tiltakozást is kiválthat. Nagyon gyakran megfigyelhető, hogy a ló és lovas elengedettsége összefüggésben van, a lovas állapotán sok múlik a ló megfelelő állapotának elérése szempontjából. Előfordul, hogy egy általánosságban jó állapotban lévő ló a program során olykor megfeszül bizonyos feladatokban vagy külső hatásra (pl. hirtelen zaj), ez a bírálat során kevésbé húzza le a pontokat, mint a folyamatosan feszes háttal közlekedő ló. Az elengedettség teljes hiánya mindenképpen negatívum a bíró számára, de ez a pontozásban általában a feladattal összefüggésben jelenik meg, pl. a feszes hát miatt egy kevésbé jó sikerült hajltás vagy átmenet. Az elengedettség egyértelmű jelein túl (pl. prüszkölés, lengő farok, előre tartott fülek, lengő hát) a lovas ülése és segítségadása is sokmindent elárul a ló állapotáról. 

A támaszkodás megítélésével folyamatosan együtt jár a keret vizsgálata is. Az ideálisan támaszkodó ló állandó kapcsolatban van a száron keresztül a lovas kezével, engedő tarkóval és kerek nyakkal, orrának vonalát mindig kissé a függőleges vonal előtt tartva. Korrekt támaszkodás nélkül sem előrelovagolni, sem rövidíteni nem lehet egy lovat úgy, hogy az ne okozzon károkat. A túl tág keret az összeszedettség felé vezető úton lehet akadály, hiszen a ló egyensúlyi állapotának megváltoztatásához szükséges a feligazítottság. A szűk keret azonban sokkal gyakrabban előforduló hiba, általában a hátsó lábak kimaradásával és feszességel is jár. Folyamatosan szűk keretben lovagolt ló a bíró számára azt a benyomást kelti, hogy a támaszkodás kialakításában a lovas keze túlságosan nagy szerepet játszik, a “hátulról előre” lovaglás nem feltétlenül valósul meg. Azt a megállapítást szem előtt tartva, hogy a ló az egyensúlyozáshoz nagy mértékben használja a nyakát, egy kézzel feligazított, összehúzott ló komoly hátránnyal indul egyensúlyának megtartását tekintve, és mindez természetesen az ütemességre és az elengedettségre is hatással van. Bizonyos feladatokban pl. középügetés, középvágta elvárás a keret kis mértékben történő tágulása, sőt hiba ennek elmaradása. A támaszkodás folytonossága azonban minden jármódban és feladatban követelmény. Nagyon gyakran előforduló hiba, hogy a programban a középlépés vagy nyújtott lépés feladatot a lovasok odadobott szárral hajtják végre - keverve a “szárakat a kézből kirágatni” feladattal - ezáltal a bíró a lépés aktivitását, ütemét elbírálva a támaszkodás elvesztése miatt akár fél vagy egész ponttal kevesebbet is adhat.

A lendület bírálata sok esetben rendkívül relatív. Ami azért nehéz, mert a bíró csak a lóhoz magához tud viszonyítani a lendületesség megállapítása terén, és bár a nagy mozgással rendelkező lovak esetében elég jó elhatárolható a sietség a lendülettől, kisebb mozgású lovaknál ez kissé feladja a leckét. Lendületre a tolóerő kifejlesztése miatt van szükség, ami a lovat a későbbiekben a hordozóerő kialakítása felé segíti. Feltétele, hogy a ló a hátulsó lábaival a súlypontja alá lépjen, ütemességét megtartva, legalább vizszintes egyensúlyt elérve. A lebegőfázissal rendelkező jármódok (ügetés és vágta) bírálata során a hátulsó lábak súlypont irányába történő előre lendítése, a mozgás harmonikussága és elasztikussága, a ló egyensúlya segít a lendületesség megítélésében. A lépés emiatt lendület hiányában aktivitással bír, ez mutatja a másik két jármódban is keresett szorgalmasságot, készséget. Az elejére esett ló mozgása nem lehet lendületes, hiszen a rossz egyensúlyi helyzet miatt sietséggel próbál kompenzálni, a hátulsó lábak pedig emiatt nem tudnak a súlypont alá lépni, kimaradnak.

Az egyenesre igazítottság és az összeszedettség a kiképzési skála piramisának tetején jelenik meg, szinte egymással karöltve. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a lókiképzés során valahol ez a két dolog a végső cél. Mivel minden ló születésétől fogva ferde, a lovas a kezdetektől azon dolgozik, hogy lovát kiegyenesítse és így elérve a tökéletes egyensúlyt, a teljes összeszedettségig erősítse, tornáztassa őt. Az összeszedett jármódok már a könnyűosztály szintű programokban kezdenek megjelenni, igazán azonban középosztálytól válnak hangsúlyossá, hiszen az itt végrehajtandó feladatok (pl. ugrásváltás, oldaljárások) feltétele egy bizonyos fokú összeszedettség. Bírálati szempontból a könnyűosztályban látható összeszedettség még engedékenyebb megítélés alá esik, inkább a kiképzés előrehaladásának helyes irányát hivatott mutatni. Közép- és nehézosztályú programokban azonban már elvárás a természetes feligazítottság, a bíró a ló mozgásában és egyensúlyi állapotában a “hegyre fel” tendenciát keresi, ami a helyes képzéssel az egyhelyben piaffozó, teljes mértékben ültetett és egyenes ló képét vetíti elő.

A kiképzési skála nulladik elemeként szokás emlegetni az átengedőséget, mint a képzés láthatatlan, mégis nagyon fontos elemét. Nem a piramis része, de ha az lenne, minden egyes szint mellé odaírhatnánk, hiszen gyakorlatilag a ló maximális együttműködését jelenti lovasával a kiképzés elejétől a végéig. Legjellemzőbb tesztje a bírók számára a hátralépés, ez a feladat alapfoktól a nagydíjig minden szinten megjelenik és általa megítélhető a ló lovasa segítségeivel történő gyüttműködése és összhangja.

Az átengedőség segít megvalósítani a lovas láthatatlan segítségei felé haladást, a teljes harmóniát, ami a díjlovaglást olyan kifinomulttá és a tánchoz hasonlóvá teszi.